Kosárlabda története

A legtöbb ma népszerű sportág eredete a múlt ködös homályába burkolózik. Rtka kivételek egyike a kosárlabda, a kialakulása feltalálója, fejlődése jól dokumentált, hiszen egyike – az extrém sportokat nem számítva – a legkésőbb játékoknak.

 

Kezdetek
Az egész 1891 decemberében kezdődött Springfieldben, Massachusetts államban. A YMCA tanárképzőjének diákjai arról panaszkodtak, hogy a sokoldalú szabadtéri játékok után a hideg New Englad-i telek alatt a teremben csak az unalmas tornagyakorlatok végzésére van lehetőség. Ezért De Gulick tanszékvezető megbízta a testület egyik tagját egy új, teremben több személy által játszható, izgalmas és bizonyos képességeket igénylő sportág kitalálására. A feladatot James Naismith kapta, a főiskola kanadai származású tornatanára, aki mellesleg eredetileg orvos volt. A legenda szerint ezután Naismith besétált a főiskola tornatermébe és körülnézett. A földről felvette egy európai futball-labdát, majd a 10 láb, azaz 305 cm magas erkélyekre pillantott. A történet alapján ekkor született meg a kosárlabda „alapgondolata”, miszerint a labdát az erkélyen lévő célba kell dobni.

Az iskola gondnokától „Pop” Stebbinstől kért két darab 34x34 cm-es dobozt. Az, hogy ma nem „dobozlabdának” nevezzük a kosárlabdát annak köszönhető, hogy a gondnok a dobozok helyett 2 barackoskosarat hozott. Ezeket a terem 305 cm-es erkélyeire erősítette fel. A 13 szabály megalkotása után minden készen állt az első kosárlabda mérkőzésre.

Naismith 18 hallgatót toborzott és kinevezett 2 csapatkapitányt. A hallgatókat két, kilencfős csapatra osztotta, majd a pálya közepén feldobta a labdát. A mérkőzés után az új játék nevéről vitatkoztak. Néhányan a Naismith-labda nevet ajánlották, de ezt ő elvetette. Ezután az egyik csapatkapitány, Frank Mahan javaslatára kosárlabdának nevezték el. Az itt végző hallgatók különböző YMCA iskolákba kerültek, ahol népszerűsítették a kosárlabdát, bemutató mérkőzéseket rendeztek

Az  azték hagyományok között egy hasonló játék is fellelhető, mint a kosárlabda. A több ezer éves, ollamalitzli nevű játékról a spanyolok számoltak be az 1500-as évek elején. A játék során egy labdává formázott állatbőrt dobtak egy fakeretbe, a vesztes csapat egyik játékosát feláldozták a napistennek.

 A 13 eredeti szabálya (1891. december):
„A játék célja, hogy a labdát az ellenfeled kosarába tegyed. Ez történhet úgy, hogy a pálya bármelyik pontjáról dobod a labdát egy vagy mindkét kézzel, a következő feltételek szerint:

A labda közönséges futball-labda legyen

1.      A labdát bármilyen irányba lehet dobni egy vagy mindkét kézzel.
2.      A labdát bármilyen irányba lehet ütni egy vagy mindkét kézzel (sohasem ököllel).
3.      A játékos nem futhat a labdával. A játékosnak arról a helyről kell eldobnia, ahol elkapja, annyi engedménnyel, hogy ha futás közben kapja a labdát, próbáljon megállni.
4.      A labdát kézben kell tartani. A karokat és a testet nem lehet használni labdatartásra.
5.      Az ellenfél részéről semmi taszítás, fogás, lökés, gáncsolás vagy ütés nem engedélyezett: ennek a szabálynak egyszeri megsértése hibának minősül, a másodiknál ki kell állnia a következő kosár megszerzéséig, vagy ha nyilvánvalóan sérülést akart okozni, a játék hátralévő idejére ki kell állítani, csere nélkül.
6.      Hibának minősül, ha a labdába ököllel ütnek, ha megszegik a 3., 4. illetve az 5. szabálypontban foglaltakat.
7.      Ha bármelyik fél sorozatban három hibát követ el, az az ellenfélnek egy kosarat jelent.
8.      Kosár akkor esik, ha a labdát a pályáról a kosárba dobják vagy ütik, és ott is marad, feltéve, hogy a kosarat védők nem érnek hozzá, vagy nem zavarják meg a dobást. Ha a labda a peremen nyugszik, és az ellenfél megmozdítja a kosarat, gólnak számít.
9.      Ha a labda a játéktéren kívül kerül, az dobja vissza a pályára, aki először ért hozzá. Joga van 5 másodpercen át tartani a labdát, háborítatlanul. Vita esetén a játékvezető dobja be egyenesen a pályára. A bedobó játékos 5 másodpercet kap; ha tovább tartja a labdát, át kell adnia az ellenfélnek. Ha bármelyik fél késlelteti a játékot, a játékvezető hibát ítél annak a csapatnak a terhére.
10. A játékvezető a játékosok ténykedését bírálja el, feljegyzi a hibákat, és közli a vezetőbíróval, ha 3 egymást követő hiba történt. Jogában áll kiállítani játékosokat az 5. szabálypont alapján.
11. A vezetőbíró a labda bírója, ő dönti el, mikor van játékban a labda, mikor a játéktéren belül, melyik csapaté a labda, és ő figyeli az időt. Ő dönti el, mikor született gól, számon tartja az eredményt, és minden egyéb feladatot ellát, amit általában a bírók szoktak.
12. A játékidő kétszer 15 perc, a két félidő között 5 perces pihenővel.
13. Azt a csapatot, amelyik ez idő alatt a legtöbb kosarat szerzi, győztesnek nyilvánítják. Döntetlen esetén, a csapatkapitányok beleegyezésével, tovább folytatódhat a játék a következő kosárig.”

A fenti szabályok sok tekintetben eltérnek a ma alkalmazott szabályoktól. A változás azonban nem volt átmenet nélküli. A századforduló táján engedélyezték a cseréket, de egészen 1920-ig nem lehetett egy lecserélt játékost visszacserélni, 1901 és 1908 között a labdavezető játékos nem dobhatott kosárra. A kezdetekkor nem szerveződtek kosárlabdaligák, a csapatok túráztak, és bemutató-mérkőzéseket játszottak. Ilyen volt az 1895-ben alakult Buffalo Germans, amely 1929-ig 792-86-os győzelem-vereség arányt elérve vált hihetetlen népszerűvé. A játékot ezekben az időkben energikussága, és a játékteret elhagyó labda megszerzéskor kialakuló „tömegjelenetek” miatt is nevezték fedettpályás futballnak, amelyek során a labda után gyakran a nézőtérre indítottak rohamot.

A 20-as évektől kezdődően a játék eldurvulása miatt kipárnázott védőruhát kellett viselni, a játékosok egymást lökték fel a labdáért. Hogy a labda játékban maradhasson a pályát vashálóval vették körbe. A drótháló gyakran durva fonású volt, kiálló részei voltak, ezért amikor egymást nekilökték a hálónak az sebeket okozott, s nemegyszer patakokban folyt a vér. Mindemellett a néző gyakran petróleumlámpával melegítették magukat a hidegben, és ilyenkor gyakran felmelegített drótdarabokat szurkáltak az ellenfél játékosaiba, amikor azokat a kerítéshez szorították.

Egészen 1923-ig, ha a bíró büntetőt ítélt meg, azt nem a sértett végezte, hanem a csapat kijelölt büntetődobója. A korai időkben is voltak sztárok, jó példa erre a 195,5 cm-es magasságával akkoriban óriásnak számító Joe Lapchick. Volt olyan nap, hogy négy meccset játszott, négy különböző ligában, s így akár egy nap alatt is megkereshette évi bérleti díját. Keresettségének oka az volt, hogy a korai szabályok szerint minden kosár után feldobás következett, ahol Lapchick előnyben volt. Lapchick végül megállapodott a kor legendás csapatánál, az Original Celtics-nél. Ők is a vidéket járták bemutatóikkal, rengeteg pénzt keresve. Rövid időre csatlakozott néhány ligához, de ekkoriban a „vándorlás” több pénzt hozott.

1925-ben alakult meg az Amerikai Kosárlabda Liga (ABL), amely 9 csapattal indult, sikerét pedig a garantált szerződéseknek köszönhette, ami szerint fix fizetésért cserébe csak abban a klubban játszottak. Az Original Celtics csatlakozása után úgy tűnt, ez a liga életben marad, de a Celtics felbomlott vezetőinek letartóztatása után, az 1929-es crah pedig anyagi ellehetetlenülés után a liga 1931-es végét jelentette. Azonban több fontos új szabály is itt alakult ki: a három másodperces szabály, valamint a kipontozódás. Meg kell még említeni az 1927-ben megalakult Harlem Globetrotters nevű csapatot is, amely látványos bemutatóival ma is járja a világot.

Jelentős esemény volt 1950, amikor ledőltek a faji korlátok azzal, hogy a Boston Celtics a drafton a feketebőrű Chuck Coopert választotta. A század második felében történ változások javarésze az NBA-re és az NBL-re korlátozódott, mint például a hárompontos dobás. 1932-ben, Svájcban megalakult a FIBA, a nemzetközi szövetség, egységesítve a nem-NBA csapatok számára a szabályokat. 1936-ban vált olimpiai sportággá. A most bevezetett szabályváltozásokkal a FIBA és az NBA szabályai egyre közelednek egymáshoz.